Szokolai Árpád Blogja

- Otthonszülés -

Nem tudom, mennyire mérték fel eddig a kismamák igényét, hogy mégis miért akarnak annyira otthon szülni, de én sem támogattam az otthon szülést, és olyan szempontból egyetértek a benne rejlő felelőtlenséggel, hogy ha nincs a közelben a szakszerű segítség, akkor az nagy bajok forrása lehet. Pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez az “otthonszülés-láz” valamit jelez, és nem kell rögtön lesöpörni mint ostobaságot, hanem észre kell venni mögötte, hogy milyen szükséget próbálnak kielégíteni ezzel, amiről úgy érzik, hogy nem kapják meg a szülőszobán.

Az orvosokat maximálisan tisztelem, tudom, hogy a legjobb tudásuk szerint dolgoznak és a legtöbbjükben ott a hivatástudat, és az igazi segítő szándék. Nem törnék pálcát felettük – egyszerűen csak úgy gondolom, hogy ők is emberek, és nem lehet teljes körű szemléletmódjuk.  Ettől függetlenül hálás vagyok minden orvosnak – bár keveset találkozom velük hivatalos keretek között.

Köszönöm a visszajelzéseket,  úgy tűnik ez a téma megmozgatja az embereket gondolatait! Nem vagyok az otthon szülés ellen, sem mellette! De amellett mindenképpen, hogy a szakszerű segítség a közelben legyen, és a lehető legjobb körülményeket biztosítani lehessen mind a mamának, mind a babának! Ha ez mentőautót jelent a ház előtt, akkor azt, ha kórházban szülést, akkor azt. Ezt már mindenki maga döntse el!

/ Érdekesség: a mai nap nemcsak én írtam véleményt ebben a témában, hanem Barát József újságíró is, akinek gondolatait a mai Metropol "Vélemény" rovatában olvashatjátok az újság 6. oldalán. Álláspontját ezesetben Geréb Ágnessel kapcsolatos aktuális történésekről fejti ki. /

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, amikor a természetes szülést és az intimitás megtartását támogatom a „merev” kórházi protokoll ellenében, elmondok néhány dolgot.

-         A császármetszés gyakorlata problémákat okoz az anya-csecsemő kapcsolat kialakulásában, és a kötődés természetes hormonális folyamatait nem hagyja beindulni. A jelenlegi gyakorlat szerint ha bármi apró komplikációra utaló jel van, akkor az orvosok egy része inkább a szikéért nyúl.

-         A szüléskor gyakran oxitocint juttatnak a kismama véráramába, mivel ez a hormon csökkenti a fájdalmat és fokozza a méhösszehúzódást. Ezen hatása miatt alkalmazzák a szülés megindítására. Csakhogy a természetes oxitocintermelés az agyban zajlik, és a vér-agy gát – ami egy „szűrőrendszer” az agy védelmére – megakadályozza, hogy a test egyéb részeiből oxitocin jusson az agyba, míg az ott megtermelt hormon hatása persze érvényesül. De az oxitocin receptorok jó része az agyon kívül található, így a mesterségesen bejuttatott oxitocin lecsökkenti az agyi termelést, ezáltal viszont az agyban nem lesz elég oxitocin ahhoz, hogy a szoros kötődés megfelelően kialakuljon az anyában.

-         A szülés egy stresszhelyzet a kismamának. A kórházi körülmények pedig nem kifejezetten stressz oldók, ezt valljuk be. A rohanás, sietség, a „futószalagszerű” kezelés mind-mind elvesz a szülés varázsából.

-         Az ember éjszaka párosodó és éjszaka vajúdó-szülő állatfaj. Tehát nem igazán jó, ha az emberre 2000 Watt teljesítményű izzók vetik a fényüket.

Ezeknek a dolgoknak a többsége nem olyasmi, amit ne lehetne belevenni a kórházi szülési protokollba. Az orvosokat alapvetően egy biológiai szemléletre oktatják, természetesnek mondható ezek után, hogy intimitásigényt és biztonságigényt nem vesznek számításba, mivel nem mérhető biológiai markerekkel. Illetve a jelenlegi orvos oktatásban nem szerepelnek ezek a biológiai markerek ismeretanyagként. Ettől még egy briliáns módon összetett biológiai folyamat a szülés, amelyhez az anya pontos és jól működő biológiai eszközrendszerrel van felvértezve. Az, hogy nem tudjuk valamiről, hogy úgy működik, még nem engedi meg, hogy kijelentsük: nem is létezik!

Summa summárum az egész otthonszülés-kórházbanszülés nem arról szól – illetve reméljük, nem arról szól -, hogy néhány kismama kamaszkori függetlenségvágytól hajtva más utat választ, mint ami a „rendszerben” megszokott, hanem az a társadalmi méreteket öltő igény mutatkozik meg benne, hogy a szülést-születést hagyjuk folyni a maga természetes módján! A lehető legkisebb módon beavatkozva mindaddig, amíg egy komoly komplikáció nem teszi szükségessé, hogy a természetestől eltérő módon kelljen a csecsemőt világra segíteni. Vegyük észre, hogy a csecsemőt világra segíteni az anya dolga! Az orvosé pedig az, hogy mindkettőjüket – anyát és babát is – segítse! Amíg mindkettejük érdeke szem előtt tartható, ne zárja ki senki önkényesen az egyikőjük érdekét a másik rovására!

Összességében célravezetőbb lenne, ha a bábaképzés profi módon zajlana, és a kórházi szülés sem egy életidegen helyzet lenne, rohangászó köpenyes emberekkel, erős fényekkel, és mindenféle olyan emberekkel, akik „jobban tudják” a kismamánál, ahelyett, hogy egyszerűen csak segítenének neki.

Mert ha az egészségügy nem veszi észre, hogy a társadalomban ott van egy egészséges igény arra, hogy egy ennyire természetes folyamat természetes keretek között folyhasson le, akkor onnantól fogva nem közszolgálatot lát el, hanem „karhatalom” szerepbe sorolja be magát.

/ Érdekesség:   A Metropol mai számában (3. oldal) pont az otthonszüléssel közismertté vált Geréb Ágnesért szervezett fáklyás menetről jelentettek meg cikket. /

Mostanában elég sokat hallani az otthonszülésről, és két egymással szemben álló tábor véleménye a leghangosabb. Ők a következő érveket állítják szembe egymással:

Az anyának joga van megválasztani, hogy hol és hogyan szeretné világra hozni a gyerekét – tehát nagyjából a személyes szabadság kérdése köré gyűlnek az érvek

Vs.

A gyermek életét nincs joga veszélyeztetni az anyának azzal, hogy csak magára gondol, és önös érdekei, elgondolásai miatt veszélynek teszi ki a csecsemőt azzal, hogy nincs a közelben a komplikációkra felkészült segítség.

Ez a két elgondolás néz farkasszemet ma Magyarországon – látszólag! Mert amit itt valóban látnunk kell, az a következő: A szülés-születés egy nagyon intim dolog, és az evolúció millió éves munkájának köszönhetően eléggé jól is működik. Tehát a szülés maga nem olyan veszélyes dolog, mint ahogy a média által közölt hírek torzító hatása miatt gondoljuk. Ne feledjük el, hogy több száz szülés zajlik le probléma nélkül, és ehhez képes lép fel 1-2 komplikáció! Az intimitás, az „élet születésének szentsége” benne van az eseményben. Ez az az igény - a spiritualitás, az intimitás és a személyes, természetes kapcsolat megtartása a szülés közben -, amit úgy látszik, a kórházak többsége nem vesz figyelembe. Nem kell olyan nagyon elcsodálkozni azon, hogy a kismamák nem a kórházban szülnek, ha ott nem azt kapják, amit akarnak: biztonságot és intimitást.

A CIKK FOLYTATÁSÁT HAMAROSAN OLVASHATJÁTOK!

Ez a kérdés foglalkoztat sok embert, tizenévestől egészen az öregkorig – sőt, a 4 éves unokaöcsém is feltette a következő kérdést: Mi az, hogy meghalunk? Akkor nem leszünk?

Az ember elméje, amely alapvetően a létező dolgok felfogására „szakosodott”, nehezen birkózik meg a nemlét fogalmával. Nem is biztos, hogy a saját nemlétét képes kezelni az elme. Mindenesetre ez az elképzelt „nemlét” sok problémát okoz az életben.

Amikor valamit csinálunk, vagy gondolunk, többnyire evidensnek tartjuk, hogy van értelme. De ha a címben felvetett kérdést feltesszük, vajon megmarad-e ez az értelem? Az ember erre keresi a választ, amióta kulturális lényként él. A filozófia legnagyobb csapdája a kérdés, ami miatt Schopenhauer is végtelenül kiábrándult volt, és Nitzsche az őrület határán tévelygett.

A kérdés alapvetően semmissé tesz mindenféle értékrendet, erkölcsöt, etikát – hiszen mindegy, hogyan élünk, a vége ugyanaz lesz. De tényleg mindegy?

A Biblia leírja a szabadságot, amit az ember kapott, hogy akár Istennek nem tetsző úton is járhat – a posztmodern pedig elhozta ezt a szabadságot: nincsenek többé abszolút igazságok – ennek az egynek a kivételével. Ez az értékvesztettség hatalmas szabadságot, felelősséget helyez az ember vállára. Nem lesz többé jó és rossz, hanem csak egyik és másik dolog. Nem lesznek univerzális mércék, amelyek alapján eligazodhatunk. Mind emellé az információs társadalomban nem szakadunk bele ténylegesen a munkába: jut idő a gondolkodásra, talán több is, mint elég. Így nem csoda, ha az ember felteszi a kérdést, hiszen nincs értékrend, ami megadná az értelmet, és van idő, hogy elgondolkodjunk ezen. Sokszor ez torkoll egy mélységes céltalanságba, reménytelenségbe, minden-mindegy érzésbe.

Amire szeretnék rámutatni, az mindeme dolgoknak a jobbik oldala: azzal, hogy nincs megszabva az élet rendje többé, nem is vagyunk olyan keretek közé szorítva, amelyek akadályoznak minket a kibontakozásban! Mi magunk kapjuk meg a lehetőséget, hogy értékrendet állítsunk, mércét kovácsoljunk ki önmagunknak! Hatalmat kapunk az életünk felett. Nagy felelősség a nagy szabadság mellé.

Ha mindezt megértjük, óhatatlanul is átlátjuk, hogy a saját világunk tengelye mi magunk vagyunk – majd átlátjuk, hogy mégsem. A világban magára maradt ember az értékek nélkül kénytelen önmagát kiindulópontként használni ahhoz, hogy értékrendet kovácsoljon. Majd ha megszilárdul a „mérce”, és érzi a személy, valójában mekkora befolyása van a saját világára, általában ilyenkor következik be az, hogy meghaladja önmagát. Miután megvalósította önmagát, túljut ezen a szakaszon, és meghaladja önmagát! Kifelé fordul, megérzi a világ áramlását, a „nagyobb egészet” és általában valamiféle kreativitás, alkotás illetve altruizmus jelenik meg benne. És úgy érzi, mindennek van értelme.

Az a távoli, galaktikus nézőpont, amely kimondja, hogy minden mindegy, hiszen úgy is meghalunk, épp azt a tényt adja az ember kezébe, hogy ez is mindegy. Ha mindegy, mit választunk, és hogyan élünk, akkor válasszunk olyan utat, amely pozitív élményekkel, tapasztalatokkal teli, és enyhíti mindazt a félelmet, amit azok éreznek, akik még a választás előtt állnak. Hogy Allport szavaival éljek: ha az ember „félig biztos, és teljesen elszánt”, hogy megtalálja az élete saját értelmét, akkor jó úton jár, és önmaga felé halad. A haszid zsidók között van egy szokás, miszerint ha valaki bűnt követ el, de felismeri, és elfordul a bűntől, akkor őt szent embernek tartják, s néha a rabbinál is jobban tisztelik. Aki viszont belemélyed a bűnbe, azt mélységesen megvetik. Tehát az ember, aki csak félig biztos, de teljes mellszélességgel kiáll, és teszi, amiről azt érzi, hogy tennie kell, szent ember. Meglelte az utat – önmagához. S ott van az értelem a kezünkben:

Mert nem az a fontos, hogy a pohár félig teli, vagy félig üres – hanem hogy módunkban áll egészen teletölteni!

Nem régen egy hölgy kétségbeesetten kereste fel a pszichológusát, ugyanis rájött, hogy a férje pornót néz a interneten. Nem tudta, mi tévő legyen: maga a téma is kényes, és egyébként is sértve érezte magát a nőiességében.

Miért néz pornót a férfi? Sőt mi több, miért megy el más nők után járkálni? Egyfelől a férfiak különböznek a nőktől, nekik „elég” a szex minden nagyobb érzelem nélkül is – mivel evolúciósan más stratégiát követnek! A nő a szexuális viszonyban potenciálisan teherbe esik, leköti önmagát és az erőforrásait 3-4 évre, míg a gyerek elég nagy lesz ahhoz, hogy ne kelljen vele a nap minden pillanatában foglalkozni, és akár egyedüli szülőként is vállalhasson újabb babát. Ezzel szemben a férfi száll virágról virágra, és elhinti a magvát mindenfelé. Érthető módon neki nem fog megnőni a hasa, és nem is neki kell szoptatnia a csecsemőt még egy évig a születés után. Azt akarom ezzel mondani, hogy amíg a nők közül igenis azok vannak többségben – érthető evolúciós okokból -, akik hűséges társat akarnak, addig a férfiak közül azok vannak többségben, akiknek a kötöttségek nélküli szex is alternatíva. Hiszen az ő őseik több utódot nemzettek, és nagyobb arányban képviseltetik magukat a mai populációban is az ő génjeik.

A génekről jut eszembe: a legtöbb nő a férfiak hűségét érzelmi hűségként várja el – nem feltétlenül szexuális hűségként. A férfiaknál a helyzet épp fordított: a nő nem baj, ha nem szerelmes, de ne szexeljen mással! Ez is magyarázható az evolúciós paradigmával, hiszen a férfi hozza a gazdasági erőforrásokat, így nem szeretné, ha kakukkfiókát kellene etetnie a gyerekei között. A nő pedig nem szeretné, ha a gazdasági erőforrások máshoz vándorolnának ő és a gyerekei helyett. Ha a férje mással szexel, attól még a fizetést hazaadja. Ezek a dolgok nem hideg, számító magatartást jelentenek – hanem egyszerűen csak azok a gének jutottak tovább a selejtezőből, amik ezt a viselkedést rendelték el az emberben.

Na de a félrelépés! Ha a kapcsolat nem őszinte és intim, akkor valaki félre fog lépni. Ez nem újdonság, és nem is meglepetés. Ha a férfi szexuális étvágya kielégítetlen, akkor jó eséllyel félrelép – vagy pornót néz. Bár a pornófilmek felfoghatóak úgy is, mint egy senkire sem káros kiélése annak az ösztönnek, hogy a férfi minél több nőt kapjon meg. (ahogy már fent leírtam: a legtöbb mai férfi egy olyan őstől származik, akiben ezek az ösztönök/gének dolgoztak.) Ha a nő nem kap elég erőforrást – ami itt sokszor nem is a gazdasági javakat, hanem inkább az „érzelmi fűtőanyagot” jelenti -, akkor szétnéz a „piacon”, vajon van-e olyan férfi – vagy akár nő – aki épp azt akarja eladni, amit ő meg megvenne? Azt hiszem, így látható az is, hogy mindkét nem félrelép, de többnyire más-más indíttatásból.

Jó vagy rossz?

Hogy a félrelépés jó vagy rossz egy kapcsolatban, azt a kapcsolat dönti el! Ha a másik félnek a kapcsolat fennmaradása fontosabb, mint az, hogy kivel bújuk össze a párja, akkor akár pozitív is lehet a félrelépés. Hogy azt ne is említsük meg, mennyi tapasztalattal jár egy félrelépés! Sokszor ez ébreszti rá a megcsaló felet, hogy neki mégis az eredeti partnere az ideális.

Minden esetre azt gondolom, hogy a megcsalások mögött mindig ott húzódik az egyik fél igénye, amire a másik fél nem reagál. Nagy segítség a párnak, ha ismerik a „Szeretet-nyelv” 5 csoportját. Ha ezekre figyel a pár, akkor olyan pozitív, építő párkapcsolat alakul ki közöttük, amelyből egyik fél sem kacsintgat kifelé.

1. Figyeljünk arra, hogy dicsérjük meg a párunkat! Az elismerő szavakat semmi sem tudja pótolni.
2. Töltsünk együtt minőségi időt! Ilyenkor figyeljünk egymásra, és olyan tevékenységeket válasszunk, amelyek mindkettőnknek kikapcsolódást nyújtanak! (Nem, a TV-nézés nem ilyen!)
3. Ajándékozzuk meg a párunkat! Ez nem feltétlenül értékes tárgyi dolgokat jelent – ha tudjuk, hogy önmagunkat is a párunknak ajándékozhatjuk, mért ne tennénk? Az őszinteségnél szebbet, jobbat nem, lehet adni.
4. Tegyünk szívességet! Mindannyian tudunk olyan dolgokat, amiknek az elvégzésével örömet okozhatunk a párunknak. Naponta egy ilyen is csodákra képes.
5. Testi érintések – Merjük megérinteni a párunkat! Mindnyájunknak szüksége van a kapcsolatra, és ennek egyik legszebb megjelenése az érintés. Vajon hány pár tudja azt, hogy hogyan szereti a társa az érintést? Minden kisgyereket simogatott az édesanyja – és ez a kisgyerek a felnőttekben is ott marad, és várja, hogy megérintsék.

Az anorexia a hivatalos álláspont szerint egy betegség. Ezzel nem is vitatkozunk. De amíg egy megfázásnak tudjuk az okát, addig az anorexia előtt a hétköznapok embere tanácstalanul áll. Mindnyájunk fejében felbukkan a kép egy csontsovány nőről, amikor erről a rejtélyesnek tűnő kórról hallunk, de hogy vajon hogyan jutott idáig és miért, arról ötletünk sincsen. Sok vizsgálat foglalkozott eddig az anorexia nervosa néven a tudomány térképére rajzolt tünetegyüttessel, de egyértelmű megfejtést még senki nem tudott adni.

Ki veszélyeztetett?

Annyi biztosnak látszik, hogy az anorexiában érintettek általában nők, ám ritkán – bár egyre növekvő számban – férfiaknál is megfigyelhető. Azoknál a férfiaknál, de inkább fiúknál -tinédzserek és huszonévesek – fordul elő leggyakrabban, akik az átlagosnál jobban figyelnek külsejükre. Különös veszélyben vannak, némileg érthető módon, a fiatal homoszexuálisok. Az anorexia valószínűsége az életkor előrehaladtával csökken; harminc éves kor után pedig szinte elhanyagolható. Ezek alapján biztosan állíthatjuk:

1. az érintettek fiatalok, de mindenképpen 30 éves kor alattiak
2. az érintettek főleg nők
3. akinek extrém módon számít saját külseje, annak nagyobb az esélye az anorexiára (a modellek és a balett-táncosok kifejezetten veszélyeztetett csoport)

Hogyan ismerhetem fel?

Az anorexia tünetei között szerepel a szélsőségesen alacsony testtömeg-index, a fóbiás félelem a kövérségtől, a testképzavar – és bármennyire meghökkentő is – az amenorrhoea, vagyis a menstruáció elmaradása.
A pszichológia legrégebbi vonulata, a pszichoanalitikus megközelítés sok, elsőre szokatlannak tűnő elmélettel áll elő. Feltevése szerint az anorexia egy pszichológiai válasz arra, hogy az ember képtelen önálló lenni – többnyire azért, mert nem hagyják neki. Megfigyelték, hogy a legtöbb fiatal anorexiás családjában jellemzőek a túlzott elvárások a fiatal felé, általában a teljesítményük alapján mérik őket a szülők, és kevés önállóságot adnak a gyermeknek. Mindent el akarnak dönteni helyette és el is várják tőle, hogy megfeleljen a szülői elvárásoknak, sokszor túlvédik, mondván „ők jobban tudják”.  Ezzel együtt a serdülő nem képes kifejezni függetlenségi igényeit, és ezek nem is beszédtémák a családban. Az ilyen irányú konfliktusokkal nem foglalkoznak, a szőnyeg alá söprik őket, emiatt az egész szülő-gyerek kommunikációra a hidegség és a rigiditás jellemző – hiányozik belőle az őszinteség és a bizalom. Ráadásul a fiatal képtelen egyértelműen elkülöníteni önmagát a szüleitől, főleg az édesanyjától, így komoly problémái lehetnek a függetlenséggel.

Kétféle magyarázat

Az anorexia egyrészt a dac megjelenése. A serdülő, bár tudja, hogy ennie kellene, és szülők is efelé tolják, ő abban találja meg a szabadságát, hogy meghatározhatja mennyit eszik és milyen a súlya. Kezében tart egy önálló döntési lehetőséget; a kontrollt saját élete, lénye felett.

Másrészt az anorexia képtelenség a függetlenségre. A média, a szociális környezet sugározta „vékonyságkultusz” könnyen végzetes változásokat indíthat el az egyébként is érzékeny serdülő lányokban. Elég egy rossz megjegyzés a súlyukra vagy az alakjukra, és ha nem képesek függetleníteni magukat másoktól – megjegyzéseiktől -, már is megjelenik gondolataikban egy bűntudatszerű érzés: ők nem elég jók, nem elég csinosak. Minél többet gondolnak erre, annál inkább sajátjuknak érzik ezt a gondolkodásmódot, amely az anorexiára jellemző testképzavar kialakulásához is vezethet. Ennek legfőbb jellemzője, hogy mások testméreteit, testalkatát helyesen ítéli meg, viszont a sajátjában komoly érzékelésbeli torzítások jelennek meg.

Ez leginkább akkor érhető tetten, ha az anorexiában szenvedő nő lerajzolja magát életnagyságban egy nagy papírlapra, majd ezt a lapot a falra teszik, elé állítják a nőt, és körberajzolják.  A papíron pedig ott van az eredeti rajz, ami magasságban megegyezik a körberajzolt területtel, de szélességben kétszer akkora. Tehát a nő nem azt „gondolja”, hogy kövér, hanem valóban úgy érzékeli. Egészséges embernek elképzelhetetlen csapda ez.

Mit tehetünk?

Szülőként elsődleges feladatunk, hogy a gyerekünket támogassuk, szeressük, és közben engedjük, hogy önállóan döntsön, amikor ez lehetséges. Felelősséggel tartozik saját döntéseiért, és ezt érdemes már 14 éves kor környékén tudatosítani – persze csak fokozatosan. A megelőzésnek fontos eleme az őszinte családi légkör és a bizalom, emellett pedig lényeges tisztázni velük, hogy a média sugallta szépségideál hamis.

A magazinokból, profi műtermi fotókról és kifutókról mosolygó, tökéletesnek beállított nők olyan ingerek, amelyek befolyásolják a fejünkben kialakuló statisztikákat. Mindenki számol, átlagol, helyezgeti magát és a többi embert a világban – persze öntudatlanul -, és hiába a nagy számú, valódi, hús-vér ellenpélda, ők mégsem elég „jelentős ingerek” ahhoz, hogy ki tudják küszöbölni a média torzító hatását a fejünkben. Sokat segítene ezen, ha az utca emberére tekintenének etalonként és észrevennék, hogy a valóság és a valódi emberek azok, akik a metrón szemben ülnek velünk: néha teltek, néha ducik, néha egyenesen kövérek.