Ez a kérdés foglalkoztat sok embert, tizenévestől egészen az öregkorig – sőt, a 4 éves unokaöcsém is feltette a következő kérdést: Mi az, hogy meghalunk? Akkor nem leszünk?
Az ember elméje, amely alapvetően a létező dolgok felfogására „szakosodott”, nehezen birkózik meg a nemlét fogalmával. Nem is biztos, hogy a saját nemlétét képes kezelni az elme. Mindenesetre ez az elképzelt „nemlét” sok problémát okoz az életben.
Amikor valamit csinálunk, vagy gondolunk, többnyire evidensnek tartjuk, hogy van értelme. De ha a címben felvetett kérdést feltesszük, vajon megmarad-e ez az értelem? Az ember erre keresi a választ, amióta kulturális lényként él. A filozófia legnagyobb csapdája a kérdés, ami miatt Schopenhauer is végtelenül kiábrándult volt, és Nitzsche az őrület határán tévelygett.
A kérdés alapvetően semmissé tesz mindenféle értékrendet, erkölcsöt, etikát – hiszen mindegy, hogyan élünk, a vége ugyanaz lesz. De tényleg mindegy?
A Biblia leírja a szabadságot, amit az ember kapott, hogy akár Istennek nem tetsző úton is járhat – a posztmodern pedig elhozta ezt a szabadságot: nincsenek többé abszolút igazságok – ennek az egynek a kivételével. Ez az értékvesztettség hatalmas szabadságot, felelősséget helyez az ember vállára. Nem lesz többé jó és rossz, hanem csak egyik és másik dolog. Nem lesznek univerzális mércék, amelyek alapján eligazodhatunk. Mind emellé az információs társadalomban nem szakadunk bele ténylegesen a munkába: jut idő a gondolkodásra, talán több is, mint elég. Így nem csoda, ha az ember felteszi a kérdést, hiszen nincs értékrend, ami megadná az értelmet, és van idő, hogy elgondolkodjunk ezen. Sokszor ez torkoll egy mélységes céltalanságba, reménytelenségbe, minden-mindegy érzésbe.
Amire szeretnék rámutatni, az mindeme dolgoknak a jobbik oldala: azzal, hogy nincs megszabva az élet rendje többé, nem is vagyunk olyan keretek közé szorítva, amelyek akadályoznak minket a kibontakozásban! Mi magunk kapjuk meg a lehetőséget, hogy értékrendet állítsunk, mércét kovácsoljunk ki önmagunknak! Hatalmat kapunk az életünk felett. Nagy felelősség a nagy szabadság mellé.
Ha mindezt megértjük, óhatatlanul is átlátjuk, hogy a saját világunk tengelye mi magunk vagyunk – majd átlátjuk, hogy mégsem. A világban magára maradt ember az értékek nélkül kénytelen önmagát kiindulópontként használni ahhoz, hogy értékrendet kovácsoljon. Majd ha megszilárdul a „mérce”, és érzi a személy, valójában mekkora befolyása van a saját világára, általában ilyenkor következik be az, hogy meghaladja önmagát. Miután megvalósította önmagát, túljut ezen a szakaszon, és meghaladja önmagát! Kifelé fordul, megérzi a világ áramlását, a „nagyobb egészet” és általában valamiféle kreativitás, alkotás illetve altruizmus jelenik meg benne. És úgy érzi, mindennek van értelme.
Az a távoli, galaktikus nézőpont, amely kimondja, hogy minden mindegy, hiszen úgy is meghalunk, épp azt a tényt adja az ember kezébe, hogy ez is mindegy. Ha mindegy, mit választunk, és hogyan élünk, akkor válasszunk olyan utat, amely pozitív élményekkel, tapasztalatokkal teli, és enyhíti mindazt a félelmet, amit azok éreznek, akik még a választás előtt állnak. Hogy Allport szavaival éljek: ha az ember „félig biztos, és teljesen elszánt”, hogy megtalálja az élete saját értelmét, akkor jó úton jár, és önmaga felé halad. A haszid zsidók között van egy szokás, miszerint ha valaki bűnt követ el, de felismeri, és elfordul a bűntől, akkor őt szent embernek tartják, s néha a rabbinál is jobban tisztelik. Aki viszont belemélyed a bűnbe, azt mélységesen megvetik. Tehát az ember, aki csak félig biztos, de teljes mellszélességgel kiáll, és teszi, amiről azt érzi, hogy tennie kell, szent ember. Meglelte az utat – önmagához. S ott van az értelem a kezünkben:
Mert nem az a fontos, hogy a pohár félig teli, vagy félig üres – hanem hogy módunkban áll egészen teletölteni!
