Szokolai Árpád Blogja

Napjaink trendje, hogy mindent – néha a legkisebb rosszkedvet is – depressziónak címkézünk. De mi is a depresszió valójában? Mit „kell” ahhoz produkálni, hogy valakire bizton mondhassuk: depressziós? És egyáltalán: fontos-e, hogy a hétköznapi életben meghúzzunk egy határvonalat, amin innen az egészségesek, azon túl pedig a depressziósok országa húzódik?

A válaszom: Nem feltétlenül!

És hogy miért nem?

Az evolúciós szemléletben nevelkedett emberben megfogalmazódik a kérdés, hogyha a depresszió tüneti jellemzői, illetve maga a depresszió ilyen gyakran fordul elő a civilizált társadalmakban, akkor vajon sejthetünk-e valami mélyebb összefüggést a háttérben? Esetleg azért maradt fent napjainkig is a „depressziós stratégia”, mert segít az alkalmazkodásban bizonyos életesemények bekövetkeztekor?

A válaszom: Egyre valószínűbb, hogy így van!

Az állatvilágban is megfigyelhető olyan viselkedés, amely szinte teljesen megfelel az ember depressziós viselkedésének. Az állatok legtöbbször olyan helyzetben produkálják ezt a viselkedésmintát, amikor a (további) erőfeszítéseket nem fogja siker kísérni, illetve ha harcolni veszélyesebb lehet, mint feladni a küzdelmet. A depresszió egyik sajátos jellemzője, hogy gyakran haragot érez a személy, amely le van gátolva. Ezt a haragot sokszor maga ellen fordítja, amiért nem képes változtatni a saját helyzetén. Csakhogy az ún. „két szék technika” ékesen példázza, hogy az ember a saját belső párbeszédeivel is képes olyan hatást gyakorolni önmagára, mintha egy másik ember mondaná neki a fejben lejátszott monológot. Ezért veszélyes magunkat ostorozni, hibáztatni gondolatban, ugyanis érzelmi szinten nem teszünk különbséget aközött, hogy ezt valaki más mondja-e nekünk, vagy a saját fejünkben „szólnak” ezek a hangok, és így önmagát tartja a személy egy alárendelődő pozícióban, mivel folyton bírálja önmagát.

• erősebb egyeddel szemben – hiszen elkerüli a biztos vereséggel járó sérülést, esetleg halált
• vérségi kötelékekben – hiszen nem tesz kárt a „saját génállományában”
• szövetségesekkel szemben – hiszen nem bomlik fel a nyereséges kapcsolat

A depresszió, amivel hétköznapi helyzetekben általában találkozunk, az ún. reaktív depresszió. Ez azt jelenti, hogy a depressziós állapot mögött tisztán fellelhető egy ok. Érdemes elgondolkodni, hogy vajon mi az ok, ami miatt depressziószerű állapotba kerültünk. Gyakran arról van szó, hogy egy olyan veszteséggel kerülünk szembe, amely felett nincs kontrollunk. Ilyen egy szeretett személy halála, vagy a szakítás. Éppen ezért a gyász nagyban hasonlít a depresszióhoz. Depressziót eredményezhet, ha az ember a fontos életterületeken – munka, barátok, család-párkapcsolat – nem kapja meg a megfelelő elismerést, így úgy érezheti, ő értéktelen, és nincs befolyása a dolgok felett. Egy túlságosan kizsigerelő munkahely is vezethet depresszív állapothoz.

Szintén ok lehet, ha a haragunkat nem merjük kimutatni. Maga a harag megfékezése is egy olyan mechanizmus, amely azt a legátolt, tehetetlen állapotot idézi fel az emberben, amely a depresszióban gyakran előfordul. Persze a harag kimutatása nem agressziót jelent feltétlenül – csupán a határok egyértelmű kijelölését, és azt, hogy tudtára hozzuk a másik félnek, mikor enged meg magának túl sokat.

Fontos meglátni, hogy a depresszív állapotnak üzenete van! A személy élethelyzete olyan, hogy valami miatt ő legyőzetve érzi magát. Olyan helyzetben érzi magát, amelyben nincs joga és ereje sem tenni a dolgok megváltoztatásáért. Ha sikerül megtalálni, hogy mik azok a konkrét életterületek, amelyeken ilyen alárendelődő helyzetbe kényszerül a személy, akkor nem csak ahhoz jutunk közelebb, hogy a jelenlegi szenvedését csillapítani tudjuk, hanem ahhoz is, hogy olyan forrásait találhassuk meg a boldogságnak, amelyeket talán a „rossz hangulata” előtt sem ismert a személy.

Vegyük észre, hogy a depresszió nem a mai világ egy „nyűglődése”, hanem figyelemreméltó tünetegyüttes! Egy olyan reakció bizonyos élethelyzetek eddig rejtve lévő dimenziójára amely mind a depressziós személynek, mind a neki segítő szakembereknek értékes információt hordoz arra vonatkozóan, hogyan lehet nem csak normális, de egészséges, boldog, beteljesült életet élni!

A cikk szerkesztett változata a http://www.pink.hu/egeszseg/depresszio-eletet-menthet-2124332/?system=cachefrissit URL alatt olvasható a www.pink.hu oldalon.

Bizonytalan helyzetek – bizonytalan döntések

Mindannyian kerülünk olyan helyzetbe, amikor fontos döntéseket kell meghoznunk. Mindannyian átéltük már a kétkedést, vajon a legjobb döntést hoztuk-e meg. De a kérdés talán nem is az, hogy a legjobb döntést hoztuk-e meg, hanem hogy lehetünk-e biztosak a döntésünkben, a döntés helyességében.

Paolo Coelho írja az Alkimistában – egy öreg sivatagi tevehajcsár szájába adja a szavakat -, hogy ha az ember sok mindent lát, és sokat tapasztal, akkor kételkedik a dolgokban. Kételkedik, mert annyi különféle dologgal találkozott már, hogy nem hiszi el első ránézésre maradéktalan bizonyossággal, hogy a dolog tényleg úgy van, ahogyan ő gondolja. Ez, a szkepszis az, amely hihetetlen rugalmasságot kölcsönöz az embernek, mivel minden helyzetben többféle lehetőséget is számba vesz, hogy miért éppen az a dolgok aktuális állása, ami, és milyen lehetőségeket tartogat a jövő. Ez az öreg tevehajcsár egészen világosan elmondja, hogy kételkedni, nem elhinni elsőre mindent, amit látunk, hallunk, vagy akár azt, hogy helyesen döntünk, bizony erényeink közé való.

Lehet-e egyáltalán bizonyos az ember a döntése helyességében, illetőleg abban, hogy a lehető legjobb döntést hozta?  A válaszom erre: igen és nem.

Igen, mert a helyzetben a legjobb tudása szerint döntött a saját keretei, korlátai között, tehát ő nem lett volna képes többet, jobbat kihozni a helyzetből – hiszen akkor azt tette volna.

Nem, mert sosem ismerhetjük meg maradéktalanul az összes kapcsolódó lehetőséget, az összes „lehetséges jövőt”! Mindig ott lehet egy „mi lett volna, ha” kezdetű gondolat a fejünkben – persze teljességgel haszontalanul, a már megtörtént dolgokon mit sem változtatva. Nem lehetünk biztosak, nem lehet 100 %-os a bizonyosság bennünk! Mert ha ez megtörténik, akkor valahol nagyot tévedtünk. Amikor az emberben szemernyi kétely sincsen, akkor az egy veszélyes állapot. Veszélye van annak, hogy nem tudok elképzelni sem más lehetőséget, hogy kényszer pályára kerülök, és nincs többé alternatíva. Olyankor nem egy helyzetre reagálok rugalmasan, mindent mérlegelve, hanem rögeszmém van, amihez mindenképpen ragaszkodom.

Kételkedni bizony bölcsességet jelent! A serdülők egyik nagy erénye, mondhatjuk: a bölcsesség, amit nekünk tanítanak, hogy kérdőjelezzük meg a dolgokat, akár lázadjunk is kicsit ellenük, de ne fogadjuk el csak azért, mert mindenki más is elfogadja! Őrizzük meg a rugalmasságunkat, a tudást arról, hogy a dolgok lehetnek másképpen is, mint ahogy mi tudjuk. És legfőképpen gondoljuk át, amit G. Allport így fejezett ki tömören:

„Félig biztos, és egészen elszánt”

Allport ezen mondata nagy igazságokat tartalmaz afelől, hogyan is viselkedik az, aki hajlandó döntéseket hozni az életében és az életéről. Nem az a lényeg, hogy egyetlen jó utat lássunk. Nem is az, hogy szemernyi kétely se legyen bennünk. Méltóságteljesen és feddhetetlenül akkor cselekszünk, amikor a lehetőségek közül a legjobb tudásunk szerint választunk, majd a választás mellett maradéktalanul elköteleződünk, szívvel-lélekkel tesszük tovább a dolgunkat azon az úton, amit választottunk – és nem azért, mert nincs bennünk többé kétely, hogy lehetett volna-e másképp, hanem azért mert tudjuk, hogy ez a SAJÁT választásunk volt, amit soha senki nem hozhatott meg helyettünk!

Minden kedves olvasómnak ezúton kívánok sikeres, kiegyensúlyozott, és mindenek előtt nagyon boldog új évet! :)

Hamarosan jelentkezem új cikkekkel, bejegyzésekkel, és köszönöm a türelmet valamint  a sok kérdést,  amit írtatok nekem!

Az ötleteiteket továbbra is várom szeretettel, írjatok bármilyen témát, ügyet, helyzetet, amiről úgy érzitek, hogy a blog szellemiségébe beleillik! Örömmel  válogatok azok közül, amik érdekelnek / foglalkoztatnak Benneteket!

Remélem 2011 mindenkinek az Önmegvalósítás éve lesz!

Ezen leszek én is!

Szokolai Árpád

arpad.szokolai@gmail.com

A kliensszerelem alapvető kérdés a kliens-terapeuta viszonyában.

A romantikus érzelmek megjelenése a kliens érzelmi állapotát + terápiás előrehaladását is hátrányosan érinthetik, valamint a terapeuta magánéletét és munkáját terhelhetik.

A terapeutának mindenképpen tisztáznia kell magában, hogy hogyan fog reagálni, ha benne vagy a kliensben szerelmi-szexuális érzelmi töltet jelenik meg.

Mégis, mit tehet egy terapeuta a romantikus érzelmek elkerülésére, vagy ha a helyzet már kialakult, akkor a mielőbbi tisztázás érdekében, hogy az a lehető legkevesebb negatív hatással járjon?

- Először is fontos, hogy a kliens-terapeuta kapcsolat elején nagyon pontosan tisztázzák a kereteket!

- A kliens legyen tisztában a terapeuta helyzetével, szerepével a kapcsolatban, és a kapcsolat céljával!

- Legyen tisztában a kapcsolat jövőbeli alakulásának lehetőségeivel, és azzal is, hogy milyen lehetőségek vannak kizárva!

- És talán ennél is fontosabb, hogy a terapeuta tisztában legyen a saját vágyaival, folyamatosan észlelje a saját érzelmei alakulását a klienssel kapcsolatban, és mindemellett egy nagyon határozott elköteleződés legyen benne a szakma iránt, amely a segítő és etikus hozzáállást magába foglalja.

- Tisztáznia kell magában, hogy nem létezhet olyan alternatíva, amelyben a kliens-terapeuta kapcsolat továbbfejlődhet egy intim, romantikus kapcsolattá.

- Tisztáznia kell magában, hogy a kapcsolat arról szól, hogy a klienssel végzett közös munka eredményeképpen a kliens képes lesz az önálló, terapeutától független életvezetésre, amely kielégíti a kliens saját igényeit. És itt ki kell emelni a terapeutától független minőséget!

A pszichológiai munka egy szolgáltatás, vagy ha úgy tetszik, szolgálat bizonyos szinten. A terapeuta a kapcsolat ellentételezéseként a klienstől kapott óradíjat, valamint a terápiás folyamat haladásának sikerélményét kapja – esetleg új tapasztalatokat, amelyek mindenképpen a terápiás folyamatra vonatkoznak! Tehát nem magánéleti „hasznot” hoz neki a klienssel fenntartott kapcsolat, mint ahogy ilyet nem is hozhat közvetlenül!

Véleményem szerint a pszichológusnak etikai kötelessége a saját önismeretét szinten tartani, fejleszteni – mind a saját, mind a kliense érdekében! S bár a Pszichológusok Szakmai Etikai Kódexe nyíltan nem tárgyalja az önismeret fontosságát, a szakmai kompetenciába és felkészültségbe nyilvánvalóan beletartozik ez is.

Sokakat érdekel, mi is zajlik egy pszichológusnál. Ott van a rejtelmes szoba, amiben a pszichológus és a kliens, páciens – ahogy tetszik – ülnek, szexről beszélgetnek, és arról, hogy a kliens mindig is gyűlölte az anyját. Végül is a pszichológusnál kiderül, hogy aki oda megy, azzal valami baj van. Vagy mégsem?

Úgy látom, a környezetemben is több az előítélet azokkal szemben, akik a pszichológust választják, mint amennyire elismerik ezeket az embereket. Úgy gondolják róluk, “nem normálisak”, vagy hogy “valami baj van velük”. Pedig bevallani, hogy nem vagyok tökéletes, és megkeresni a lehető legjobb módját annak, hogy megváltozhassam, nem bűn, nem hiba! Sőt, valójában azok, akik önként keresik fel a pszichológust, és eltökélt szándékuk jobbá válni, példát mutatnak mindannyiunknak! Még a pszichológusnak is! Példát belátásról, beismerésről, és példát arról, hogy tudjam, én is ember vagyok, hibákkal, botlásokkal, és a legtöbb, amit megtehetek, hogy holnap próbálok jobb lenni. És ha egyedül nem megy, hát merek és tudok segítséget kérni. Merek meghallani másokat, és megfontolni, amit más emberek mondanak / látnak velem kapcsolatban. De főleg: merek magamba nézni!

Márai Sándor ír a Füveskönyvben arról, hogy az ember bármerre járhat a világban, akárhova elutazhat, és mindent, de mindent megnézhet – az igazi utazás mégis akkor kezdődik, amikor magába mer tekinteni.

Akit pedig érdekel, hogy mégis mi zajlik a pszichológus rendelőjében, annak ajánlom az In Treatment c. sorozatot, amely tanulságos és egészen élethű képet fest arról, mi minden történik kliens és terapeuta között – és mi minden történik a lelkekben.

A trailert megtaláltam a youtube-on, de sajnos nincs hozzá magyar felirat, úgyhogy angolul tudók előnyben.

Remélhetőleg nemsokára készítenek hozzá magyar szinkront is, mert ez tényleg azon ritka értelmes és hasznos  sorozatok egyike, ami minél több emberhez el kell, hogy jusson.

 A következő évet egy párkapcsolati tréninggel indítjuk, amit kedves kolleginámmal, Nagy Gabriellával (JóLélek Pszichológiai Alapítvány munkatársával) közösen dolgoztunk ki.

Az egésznapos “együttlétre” párokat várunk, akik szeretnének új ötleteket kapni, megoldani fennálló problémáikat, és egy módszert elsajátítani, amellyel megérthetik a párjukat, és a kommunikációjuk nyílt és pontos lehet.

Mindenkinek ajánlom a részvételt, igen tanulságos lesz.

Időpont: 2011. január 15. (szombat) délelőtt 9h-től délután 17h-ig

Helyszín: Budapest

Amit hozni kell:

* A párodat : )

* Kényelmes ruhát

* Ennivalót, ha gondolod

* 2500 Ft / fő (terembérleti díj)

Jelentkezni lehet az

arpad.szokolai@gmail.com

illetve a

nagy.gabriella@jolelekalapitvany.hu

email címen.

Várunk mindenkit szeretettel!

Sokszor látni, hogy huszonéves lányok náluk 5-10 évvel idősebb férfiakkal járnak és akár komoly kapcsolatuk is van. Összeköltöznek, gyereket terveznek, házat nézegetnek. De hogy is van ez? Korkülönbség, „generációs különbség” – vagy ezek itt már nem számítanak?

Az evolúciós pszichológus egészen máshonnan közelíti meg a kérdést. Ha a jelenség olyan mértékben megfigyelhető, hogy egyértelműen jelentős része a fiatal lányoknak ezt a stratégiát választja, akkor bizony ennek oka van! Méghozzá evolúciós oka.

Nézzük, miért is lehet jobb választás egy harmincon túli pasi egy huszonéves lánynak, mintha a kortársai közül választana párt:

-         Fontos, hogy határozottnak tűnjön a férfi, erősnek, és olyannak, aki meg tudja védeni a párját és az utódokat. Megfigyelhető, hogy a dominancia az életkor múltával emelkedik. Ez a tapasztalatokból táplálkozik, hiszen egy 35 éves férfinek 10 évvel több tapasztalata kell, hogy legyen az önérvényesítésben, mint egy 25 évesnek. Tehát dominánsabb általában.

-         Fontos, hogy el tudja látni a családot. Hogy evolúciós fogalmakkal éljünk: biztosítani tudja a megfelelő erőforrásokat az utódok felneveléséhez. Ehhez kell egy jó fizetés, egy lakás, és egy autó sem árt. Mivel a harmincéveseknek 10 évvel több idejük volt arra, hogy ezeket a javakat megszerezzék, észlelhető az előnyük a huszonévesekhez képest.

Egyszerűnek tűnik a képlet – és jelen esetben az is! Az, hogy ilyen mértékben észlelhető a jelenség, azt erősíti meg, hogy evolúciós háttere van. Az evolúcióban pedig nincs túl sok szabály, és azok is a szaporodási sikerrel kapcsolatosak.

Szóval, ha olyan kapcsolatot látunk, ahol a nő fiatalabb egy évtizeddel a férfinél, ne legyünk megrökönyödve: ez teljesen „ésszerű” döntés egy olyan embertől, aki mihamarabb gyerekeket szeretne, és egyedül még nem képes megteremteni azt az egzisztenciát, ami ehhez szükséges.