Szokolai Árpád Blogja

Kedves Olvasóim!

Akik kíváncsiak a tegnap esti Neo Fm-en elhangzottakra, azoknak a figyelmébe ajánlom az alábbi linken elérhető 9 perces hangfelvételt:

2012.05.25. Neo Fm
http://soundcloud.com/szokolai-rp-d/neofm-interj-2012-05-25-21-50

Ma este 21:50-től a NEO FM-en élő telefonos gyorsinterjút adok. Akinek van kedve, hallgassa kedvére!

(A cikk rövidített, szerkesztett változata megjelent a www.pink.hu internetes magazin oldalán.) 

Amikor kiderül, hogy a gyerekünk valamilyen értelemben nem egészen szokványos, nem átlagos, ennek a család néha örül, máskor kevésbé. De ha az derül ki, hogy a gyerek „szexuálisan deviáns”, ennek senki sem örül. Soha.

Teljesen biztos, hogy nagyon is érdemes körbejárni ezt a témát! Mit él meg egy család, amikor kiderül a gyerekről, hogy bi- vagy homoszexuális , hogy transzszexuális.

Előfordul ugyanis, hogy a család kétségbeesetten keresi fel a pszichológust, amikor kiderül, hogy a gyerekkel „valami nincs rendben”, és arra próbálják rávenni a pszichológust, pszichiátert, hogy csináljon valamit a gyerekkel. Ez nem is túl burkoltan azt jelenti: Szerelje meg a gyerekünket, hogy olyan legyen a szexualitása, mint az átlagos embereké! A pszichológus ilyet nem tud megtenni, és etikailag nem is tehetne ilyet. De segíteni mégis nagyon sokat tud.

 A gyerek itt egy nehéz helyzetben van, hiszen  ő sem kapott, kaphatott választ sok kérdésére, hiszen mássága miatt úgy érzi, nem beszélhet nyíltan szinte senkivel, nincs kitől kérdeznie. Továbbá azt is megélheti, hogy a szülők, a család elutasítja őt, hiszen általában nem elsőre, és nem is másodjára vállalja a személy az ő szexuális egyéniségét, amennyiben az eltér a többségtől. Felmerül a kérdés, hogy elveszítheti-e a családját, ha meg akarja találni önmagát. Nehéz választás...

De legalább ugyanilyen fontos és érthető a család nézőpontja is. Onnantól fogva, hogy egy gyerek megszületik, a család elkezd tervezni vele. Jövőt álmodnak neki a szülők, és ezzel együtt  saját maguknak is. Elképzelik, ahogy a gyerekük elvégzi az iskolát, családot alapít, unokákkal ajándékozza meg őket... és amikor megtudják, hogy a gyerekük mégsem fog „normális” életet élni, akkor megjelenik egy megfosztottság érzés is. Úgy érezhetik a szülők, hogy az ő álmaikat elvette valaki tőlük. A gyerekük elveszi ezeket az álmokat azzal, hogy „nem viselkedik normálisan”.

Itt lesz nagyon fontos, hogy a gyerek is el tudja fogadni, hogy a szülőknek, a családnak igenis idő kell, amíg elfogadják azt, hogy a jövőképük bizonyos része megsemmisül, és idő kell, amíg újra fel tudják építeni a fejükben a család közös jövőjét. Viszont ugyanez az elfogadás jár a gyermeknek is a család részéről. Egyfelől valószínűleg épp elég nehéz helyzetben van a kortársai között is, és nagyonis szüksége van a szülők elfogadására és támogatására. Másfelől fontos megérteni, hogy a szexuális beállítódás nem választás kérdése! Tehát a gyerekem nem választja, hogy az azonos vagy az ellenkező nemet preferálja-e, vagy esetleg mindkettőt szereti. A szexuális irányultságnak mély, , genetikai, biológiai és élettani gyökerei is vannak, és megváltoztatni nem lehet. A gyerek nem csinálja, nem választja a saját szexualitását, hanem „megtörténik” vele.

Képzeljük el a következőkben leírt példákat, és máris világossá válik, mennyire nehéz, és mennyire lehetetlen dolog az, hogy az embernek megváltozzon a szexusa, ha nincs meg erre a genetika, élettani hajlam benne – és ilyenkor valójában nem változásról, hanem megtalálásról beszélünk.

Az első képzeletbeli eset arról szól, amikor úgy gondolkodik a család, hogy a nevelésben rontottak el valamit, és/vagy nevelés kérdése lenne, hogy a gyerek az azonos nemet választja-e. Képzeljük csak el, hogy akkor akár átnevelő központokat is lehetne létrehozni, ahol megváltoztatják az emberek nemi irányultságát. És itt álljunk meg, és gondolkodjunk el: ha feltételezem, hogy neveléssel - azzal, hogy „csinálunk valamit, hogy normális legyen” – meg lehet változtatni az emberben azt az érzést, hogy melyik nem iránt érez valódi, mélyről jövő szexuális vágyat, akkor a heteroszexuálisok bármelyikét, adott esetben éppen azokat, akik a leginkább problémásnak tartják a homoszexualitást, át lehetne nevelni homoszexuálissá?  Gondolom, az nem is kérdés, hogy itt egyértelmű NEM lenne a válasza annak, akinek problémája van a homoszexualitással, hogy őt márpedig senki nem tudná így átnevelni. Na de akkor hogyan is alkalmazhatnánk olyan kettős mércét, hogy azt mondjuk: van, akiket meg lehet változtatni szexuálisan, másokat meg nem lehet.

A másik képzeletbeli helyzet arról szól, amikor konverziós terápiával ráveszik a homoszexuális illetőt, hogy mégis „normális” párkapcsolatot alakítson ki. Megjegyzem, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) egyértelműen elítéli az ilyen terápiákat, és a keresztény egyházakon kívül nem is csinál más ilyen terápiát az USA-ban. Szóval, hogy a konverziós terápia egy módszer, egy látszatmegoldás. Itt is érdemes az ember empátiás készségét kihasználni: mit szólna ahhoz bármelyik szülő, ha kiderülne, hogy a gyereke évek óta él egy olyan párkapcsolatban, ahol a párja sosem volt belé igazán szerelmes, a szexuális életük is siralmas, és valójában az a kevés szex, ami van, az is úgy zajlik, hogy közben a gyerekem párja a saját neméről fantáziál, hogy fel tudjon egyáltalán izgulni. Szerintem senki nem kívánná ezt a sorsot a saját gyerekének. Akkor pedig miért kívánnánk azt, hogy valaki más gyerekét ilyesmibe vigyen bele a mi saját gyerekünk?

Amikor egy ilyen titokra fény derül, az mindenkinek nehéz helyzet. A kölcsönös elfogadásra nagy szükség van, és arra, hogy megértsük, hogy mindenkinek nehézséget okoz a helyzet – de senki nem felelős érte! Senki sem választotta, hanem a dolgok így alakultak. Senki nem rontott el semmit: egyszerűen van, akinek zseni lesz a gyereke, van, akinek születésétől fogva visszahúzódóbb, vagy aktívabb a gyermeke, és ugyanígy van, akinek heteroszexuális babája születik, van, akinek homoszexuális.

Zárógondolatként érdemes még azon is elgondolkodni, hogy összevetve azokat az országokat, ahol szigorúan büntetik a homoszexualitást azokkal az országokkal, ahol ez elfogadott, nem találunk igazán megfogható eltérést a homoszexualitást illetően. Tehát nem nevelésen és tiltáson múlik, hogy ki melyik nemet szereti, melyik nem iránt gyúl fel benne vágy.

Továbbá jó tudni, hogy az állatvilágban is elég gyakori a homoszexuális kapcsolat: milyen inkább szociális az adott faj, annál jellemzőbb a homoszexuális viselkedés megjelenése. Ezek után azt hiszem, nem helytálló azt mondani, hogy „természetellenes” a homoszexualitás.

Konverziós terápia: Olyan, pszichoanalitikus gyökerű terápia, amelynek során viselkedésterápiás módszereket is felhasználva igyekeznek a homoszexuális páciens szexuális irányultságát megváltoztatni. Néhány évtizeddel ezelőtt elterjedt volt, de újabb vizsgálatok szerint a hatékonysága csupán 3% körüli. Bővebben: Ariel Shidlo and Michael Schroeder (2002), "Changing Sexual Orientation: A Consumers’ Report", Professional Psychology: Research and Practice. Vol 33(3), 249-259.

Szexualitás kialakulása: Jelen tudásunk szerint a szexuális irányultságot erős genetikai tényezők, és a magzati életkorban lejátszódó, bekövetkező hormonális hatások állítják be. Mind a transzszexualitás, mind a homoszexualitás esetén megfigyelhető, hogy kisebb-nagyobb mértékben a másik nemre jellemző agyi felépítéssel rendelkezik a személy. Tehát férfi testben nőies agyvelő.

Kinsey-skála: Alfred Kinsey kutatásai alapján arra jutott, hogy az emberi szexualitás nem csupán homo- vagy heteroszexuális pólusból áll, hanem egy sokkal árnyaltabb képet mutat. Hétfokú skálát állított fel, ami felöleli az emberi szexuális viselkedést. Későbbi felmérések is igazolták alapkövetkeztetéseit.( http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=F%C3%A1jl:Kinsey_skala_hu.jpg&filetimestamp=20100406190044 )

Nem tudok elmenni a napokban látott-hallott törvényjavaslat mellett! Általában sem szeretnék politikát hozni, belekeverni a blog tartalmába, de a tudományos szemléletmód nem hagy nyugodni.

Alapvetőnek tartom ugyanis, hogy mielőtt valamit határozottan állítok, azelőtt megbizonyosodom a dologról. Ellenkező esetben, amíg nem bizonyosodtam meg róla, addig nem állítom, csak feltételezem. Azt viszont semmiképpen nem gondolom, hogy feltételezésekre alapozva kellene törvényeket hozni egy épeszű országban!

Hogy konkretizáljam a témát, a Jobbik egyik képviselőjének a törvényjavaslatára gondolok, ami  a szexuális devianciákat illetően módosítana törvényeket, hozna új szabályokat.

Amit kifogásolok, az a dolgok olyan fokú összemosása, amikor egy tisztán tudományosan megítélhető helyzetből politikai ügyet csinál valaki, de mindezt úgy, hogy a tudományos tényeket közben „elfelejti”. A törvényjavaslat normalitás és deviancia között akar különbséget tenni. Devianciáknál felsorolja a homoszexualitást, a biszexualitást, a transzneműséget, a pedofíliát, - na és meg is érkeztünk! Lássuk meg, hogy homoszexuálisnak, transzneműnek lenni nagyon nem ugyanaz, mint pedofilnak! A különbség ott van, hogy egy kiszolgáltatott embert felhasználok-e, ráveszek-e olyasmire, aminek megítéléséhez nincs felkészülve. Tehát kihasználok-e másokat?

A homoszexualitásra, biszexualitásra vonatkozóan elég egyértelmű adatok vannak az állatvilágban is, és teljesen normálisnak tekinthető és tekintendő szexuális beállítódások ezek, ha egyszer szinte minden, csoportban, csapatban élő állatnál megjelenik. Minél „civilizáltabb” egy állat, annál inkább. A pingvinek között például egészen meglepően gyakori. Sokan élnek kis helyen, akár az emberek általában.

Azt már meg sem akarom említeni, hogy az is tény, és adatokra, nem politikai véleményekre támaszkodó kijelentés, hogy az ún. szexuális devianciák (homoszexualitás, biszexualitás, stb.) egy nagyjából állandó gyakoriságot képviselnek az emberi populációban, csoportokban – függetlenül attól, hogy a világ mely országában, milyen vallású emberek között vizsgálódunk, és hogy milyen törvényi szabályozás vonatkozik például a homoszexualitás megítélésére! Tehát ebből látható, hogy a szexuális beállítódás nem olyasmi, amit törvényekkel szabályozni lehet. Mondhatnám másképp is: merő butaság törvényt hozni  ilyesmire!

A törvények arra valóak, hogy az együttélés szabályait meghatározzák, és megakadályozzák az olyan eseteket, amikor az egyik fél a másikat megkárosítja, kihasználja, stb. A pedofília éppen ezért törvényi, jogi kategória. A homoszexualitás viszont ezért nem. Egy meleg szerelem nem károsít meg senkit.

El tudom képzelni, hogy vannak, akiknek „fáj” ilyesmit látni, akár még törvényt is hoznának ellene. Itt említenék meg egy nagyon érdekes kutatást (természetesen USA-ban készült): férfiaknak melegpornót mutattak. Kiderült, hogy a homoszexuálisoknak merevedése van, amikor ezt látják. És kiderült még valami: a „heteroszexuálisok” közül is merevedése van azoknak, akik véresszájúan tiltakoznak a homoszexualitás ellen. Szerintem mindenki össze tud rakni összefüggéseket innentől. A kutató azt hiszem, valahogy így fogalmazott: „Rájöttünk, hogy kétféle csoportja van a homoszexuálisoknak: akiket megvernek emiatt, és akik megverik őket.” Érdemes elgondolkodni ezen az utolsó mondaton.

Végül még annyit fontosnak tartok megjegyezni mind tudományos, mind erkölcsi, etikai szempontból, hogy az ember a szexuális beállítottságát nem csinálja, nem választja! Genetikus, és magzati időben kifejtett hormonális hatások következménye, hogy melyik nem iránt érez valaki nemi vágyat.

Persze, lehet azt modani, hogy de hát a homoszexualitást lehet terápiásan kezelni, és meg lehet őket tanítani a „normális” életre. De itt csak annyit kérdezek, és tényleg ez a zárszó: Hogyan lehetséges akkor, hogy a homoszexualitás kikerült a pszichiátriai kórképek közül, és hogy az Amerikai Pszichológiai Társaság egyenesen elítéli a homoszexuálisok „normalizálását” célul tűző – mellesleg sikertelen – konverzív terápiákat?

Sokszor megtörténik, hogy amikor megtudja valaki, mivel is foglalkozom, nagyon érdeklődik, sok kérdést tesz fel, és eljutunk odáig, hogy milyen emberek járnak pszichológushoz. Így hangzik el általában a kérdés: "De kik járnak hozzád? Milyen emberek? Vagy mi a bajuk?"

"Bátor emberek!" Általában így válaszolok. És tényleg így is gondolom! El is mondom, miért, de ahhoz egy kicsit messzebbről kell kezdenem.

Sokan sokfélét gondolnak a pszichológusokról, a "páciensekről" - én jobban szeretem kliensnek nevezni -, arról a munkáról, amit közösen végeznek, de általában elmondható, hogy ezek a gondolatok inkább negatívak. Azt szoktuk gondolni átlagemberként, hogy aki pszichológushoz jár, annak valami nagyon nincs rendben az életében. Nem tudja megoldani a saját problémáit, gyenge ember, stb. Szeretjük azt gondolni, hogy mi meg erősek vagyunk, és majd megoldjuk mi a saját problémánkat, és egyébként is, egy vadidegennél jobban tudjuk, hogyan éljük az életünket. 

Szeretnék rámutatni pár érdekes logikai ugrásra ebben a gondolatmenetben:

Az egyik, amikor úgy gondolkodunk, hogy majd mi megoldjuk a saját problémánkat, nem kérünk senki segítségéből. Ott vagyunk - mi, meg a probléma -, már jónéhány éve birkózunk egymással. Feltennék egy kérdést: Ha én teszem azt 5, vagy 10 éve próbálok változtatni egy problémámon, és 5 vagy 10 éve ez nem sikerül, akkor mi alapján gondolom azt, hogy "áhh, már csak egy kis idő, és megoldom"?

Hogy Einsteint idézzem: "Nem lehet problémát megoldani ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket."

Tehát logikus, hogy segítséget kérjek. És logikátlan, hogy tovább próbálkozzak egy eddig is sikertelen módon.

De hogy az érzésekről is beszéljünk, ezért megemlítem, hogy sokan gondolják azt, hogy a gyengeség, a tehetetlenség bizonyítéka, ha pszichológushoz fordulnak, segítséget kérnek. Hiszen egyedül megoldani, az a valami. Ez rendben is lenne, ha ezzel sikerülne megoldani a problémát...

Gondoljuk el, hogy mit gondolunk arról az emberről, aki süllyed a tóban, mert próbál úszni, de nem tud, mert nem tanította meg senki. Segítő kezet nyújtanak neki, vagy mentőövet dobnak, de ő nem fogadja el, mert egyre csak azt mondja, hogy ő tud úszni. Közben fárad, fogy az ereje, és egyre jobban elmerül.

Gondoljuk át egy másik ember esetét. Megy befelé a vízbe. Próbál úszni, de észre veszi, hogy próbálkozik, de ez nem elég. Ezért kikiabál, hogy segítsen neki valaki. A segítség meg is érkezik, kijjebb evickélnek, majd azt mondja az ember: "Kérlek szépen barátom, mutasd már meg, hogy tudnék úszni!" És akkor együtt kitalálják, hogyan tudna úszni. 

A második emberről szeretnék beszélni. Arról, aki belátja, hogy nem tud úszni. Ez egy bátor ember, mert képes azt kimondani, hogy valamihez ő még nem ért, valamit még nem tanult meg, és képes felvállalni, hogy nem tud bizonyos dolgokat kontrollálni. Egyszóval ő egy olyan erős ember, aki még azt is vállalhatja, ha esetleg gyengének látják mások. Ez egy bölcs, és bátor ember. Nem ragaszkodik valamihez, ami nem működik, hanem azt mondja magának, hogy én nem tudom megoldani a problémámat, de hajlandó vagyok elfogadni segítséget, és megtanulni, hogy kell kezelni a problémát.

Persze, előfordul, hogy valaki magától is megold előbb-utóbb egy helyzetet. De ha magától 3 év alatt megoldja, akkor segítséggel 3 hónap alatt. A maradék 33 hónapban meg élhet ennyivel könnyebben, mert a probléma már nem nyomasztja többé.

Végezetül kitérnék arra, hogy a pszichológus egy idegen ember, hogyan tudna ő segíteni, ha a hozzám közelállókkal sem tudom megbeszélni a gondjaimat. Fontos azt megérteni, hogy a pszichológusság egy szakma. Egy hivatás. A pszichológus egy professzionális segítő. Ha gond van a kocsimmal, akkor autószerelőhöz megyek, ha kenyeret akarok venni, akkor pékhez. Ha gond van a lelki életemmel, akkor ezek szerint pszichológushoz "viszem magam", hiszen neki az a hivatása, hogy ért a lelki gondokhoz, és tud segíteni. Alapvetően ez különbözteti meg a pszichológust a csodadoktoroktól, és az önjelölt tanácsadóktól, akik mindig tudják, hogyan javítsák meg mások életét. A pszichológus "hivatásos", nem pedig egy "kontár". Itt főleg a szó azon értelmében használva, ami megkülönbözteti a hozzáértőket a hozzá nem értőktől.

Egyszóval a pszichológus a kliensekben bátor és okos embereket lát, akik tanulni és változtatni akarnak és mernek is! És szerintem mindenkinek hasznára válik, ha az emberek a pszichológusban egy professzionális segítőt látnak. Én örömmel élek egy olyan világban, ahol ilyen emberek vesznek körül!

A Blikk Nők magazinnal szorosabbra fonódik az együttműködésünk, így a hamarosan megjelenő LÉLEK különszámban egy alapos interjút olvashattok azzal kapcsolatban, hogy milyen is a pszichológusnál, hogyan zajlik egy terápia, stb.

Az új cikkem elérhető a Pink.hu internetes magazin oldalán a következő linken:

http://www.pink.hu/szerelem/a-tokeletes-kapcsolat-titka-a-pszichologus-tanacsai-tippjei-2166243

Jó olvasást!

Sok nő életét nehezíti meg a menstruációval kapcsolatos fájdalom, vagy a PMS (prementruációs szindróma). Egyes becslések szerint tíz nőből egy időlegesen munkaképtelenné válik a menstruációs problémáitól.

De vajon miért kell ennek így lennie?

Az evolúció alatt valóban egy olyan mechanizmus fejlődött volna ki a női termékenységi ciklusra, amely fájdalommal jár, beszűkíti a figyelmet, szociálisan elfordulóbbá teszi az egyént? Kétséges, hogy az evolúció „bölcsessége”, amely minden más területen éppen ezekkel a hatásokkal szemben dolgozik, természetes biológiai folyamatként termelt volna ki egy olyan állapotot, amely előnytelen a nőknek.

Mi okozza? 

Egyes megfigyelések arra engednek következtetni, hogy a mestruációs fájdalom valamiféle mérgezésszerű tünet lehet. Az bizonyos, hogy a méh falában termelődő prosztaglandin-vegyületek összefüggésben vannak a fájdalmas menstruáció kialakulásával. Nőgyógyászok ezért a fájdalmas menstruáció megelőzésére azokat a gyógyszereket ajánlják, amelyek a prosztaglandin semeglesítésért felelősek. A vizsgálatokból nem derül ki egyértelműen, hogy a prosztaglandin elővegyülete, maga a prosztaglandin, vagy annak bomlásterméke felelős-e a görcsökért. Ami azonban bizonyos, hogy a fájdalmas menstruáció szülés után gyakorta megszűnik. És megfelelő mennyiségű cink hatására is.

Hogy mi a közös ezekben?

Szülés után a medenceöv vérellátása sokkalta jobb, mint előtte, hiszen a magzat táplálásához a méh fokozott anyagcserekapacitását fel kellett építeni a szervezetnek. A cink is ugyanezt az anyagcsere kapacitást fokozza, mivel azon túl, hogy pl. az inzulinháztartásban is nélkülözhetetlen szerepe van, több mint 70-féle enzim megfelelő működéséhez járul hozzá. Egyszerűsítve úgy képzelhetjük el, hogy a cink fokozott anyagcserefolyamatokkal segíti a méhet a méregtelenítésben.

Mennyit érdemes szedni?

Főként amerikai vizsgálatok, megfigyelések, tapasztalatait összegezve elmondható, hogy napi 32-35 mg cinkbevitelnél van az a határ, ahol a cink optimális működést biztosít a szervezetnek. Bár a jelenlegi orvosi ajánlások ennél alacsonyabb napi bevitelt fogalmaznak meg, de itt fontos megjegyezni, hogy a jelenleg hatályos cink RDA (ajánlott naoi bevitel) pár éve még kétszer ennyi volt.

A cink alkalmazásának fő szabályai:

• 3-4 nappal a menstruáció várható időpontja előtt kezdd el szedni
• naponta legalább 32-35 mg cinket érdemes fogyasztani, lehetőleg többfelé elosztva
• cink-glükonátot szedj, mivel a cink-oxidot a szervezet kevésbé tudja felhasználni.

Továbbá figyelj arra, hogy:

• előfordulhat, hogy az egyszerre bevett, 30 mg-ot meghaladó cinkmennyiség émelygést okoz. Ilyenkor több, kisebb adagban vedd be!
• amennyiben napi 90 mg cink felett sem múlik a fájdalmas mentruáció, feltétlenül vizsgáltasd ki magad!

   

  Hogy a cink szedésével milyen eredményre számíthatsz, elolvashatod a cikk végét tartalmazó pink.hu -s írásomban!

  link:

  http://www.pink.hu/egeszseg/fajdalmas-menstruacio-megoldas-cink-2136922/